Apám szerint azért akartam minden áron karosszérialakatos lenni, mert nyolcadik után a Samelek Laci is Kaposvárra ment szakmunkásba, és ha a Sámli kútba ugrik, akkor nyilván énnekem is kútba kell ugranom. Apám nem örült különösebben a pályaválasztásomnak, szerinte ugyanúgy felvettek volna a faipariba, ami viszonylag közel van, és akkor nem kellett volna kollégiumba mennem, lakhattam volna továbbra is otthon, mint addig.
Sámlival az általánosban tényleg sülve-főve együtt voltunk, például együtt firkáltuk fel a suli falára, hogy a diri egy pöcs, ami után persze elkaptak, úgyhogy sikálhattuk lefelé az egészet. De csak röhögtünk, mert amíg a falat kapartuk, addig is ellóghattuk az oroszórát, méghozzá a változatosság kedvéért teljesen legálisan.
Apámat meghagytam a hitben, hogy a Sámli-féle barátság miatt megyek karosszérialakatosnak, pedig Sámlinak ehhez az égvilágon semmi köze nem volt. Valójában azért akartam ezt a szakmát, mert egyszer a tévében láttam egy dokumentumfilmet egy híres filmrendezőről, aki elmondta, hogy eredetileg ő is karosszériásnak tanult. A filmes fazon tök menőnek tűnt, és mivel én is ugyanolyan menő akartam lenni, kitaláltam, hogy én is filmrendező leszek. Tizennégy éves fejjel teljesen egyértelműnek tűnt, hogy mindehhez első lépésként ki kell tanuljam a karosszérialakatos szakmát. Vaslogikám helyességében akkoriban egy pillanatig nem kételkedtem.
Roppant izgalmasnak találtam azt is, hogy elhagyhatom a szülői házat. Ez olyan felnőttes dolognak tűnt. A könyvekben meg a filmekben mindenféle érdekes és romantikus dolgok történnek a kollégiumokban, közösségek kovácsolódnak össze, akik aztán együtt maradnak örökre, megváltják a világot, no meg beutazzák, esetleg közös vállalkozásba fognak és milliomosok lesznek. Én persze híres filmrendező leszek, mármint majd egyszer, valamikor, a részleteket majd később kidolgozom - tökéltem el.
A mai fejemmel pontosan tudom, miért akartam filmrendező lenni, és azt is, hogy miért volt fontos mindenáron kollégiumba mennem. Abból a nyomorból volt elegem, amiben éltünk. Nem úgy értem, hogy éheztünk, vagy hogy nem lett volna rendes ruhánk, cipőnk. Ezek úgy valamennyire rendben voltak. De fürdőszobánk például nem volt. Rendes, lehúzós klotyó helyett nálunk csak a budi volt a kert végében, ami tavasztól őszig még istenes, de hogyan trónolj télen, mondjuk mínusz tizenötben, a szar is belédfagy, már bocsánat. Viszont tudtam, hogy a koliban zuhanyzó is lesz, nem csak a lavór, a sparherden melegített fazék vízzel, amiben mire sorra kerülsz már megfürdött a két tesód, és utánad még az apád is lábat mos benne.
Nyáron még ki lehetett bírni, rákapcsoltam a slagot a kerti csapra, hagytam, hogy a nap felmelegítse benne a vizet, utána abban zuhanyoztam. De időzíteni tudni kellett, mert néha túl forró lett a csőben a víz, olyankor ordítottam, úgy égetett, ha meg túl hamar nyitottam meg a csapot, a jéghideget folyattam magamra, és megint csak ordítás volt a vége. A suliban szinte mindenkinél volt otthon rendes fürdőszoba, persze a többiek odalent laktak a parton, nem fent a hegyen, mint mi. Azok ott gazdag népek, mondogatta anyám. Nyáron kiírták hogy zimmerfrei és dőlt nekik a sok pénz az endékás turistáktól. Nekünk eleve csak egy szobánk volt, meg egy kis konyha, azon nem volt mit kiadni. Meg ki a fene jött volna fel egyáltalán mihozzánk, távol a parttól, a temetőn túlra, ahová már csak földút vezet. Vízcsap csak a ház előtt volt, kint az udvaron, a hidegebb téli napokon néha még be is fagyott. Sparherd a konyhában, fával, kukoricacsutkával fűtöttük, mint a szobában a kis vaskályhát.
A nyár jó volt, kint lógtunk a temető körüli réteken, vagy fent dekkoltunk a félig nyitott szénapadláson, ahonnan le lehetett látni a tóra. Néha lementünk fürdeni is, de inkább csak a szélén ugráltunk, mert a mi oldalunkon gyorsan mélyül a víz, és én soha nem tanultam meg rendesen úszni.
A telet utáltam otthon, a bezártságot. Onnantól volt csak jó, amikor végre leesett a hó. Akkor megint akadt szórakozásunk, nájlon reklámszatyrokon csúszkáltunk a hegyoldalban. A többi gyereknek volt szánkója, műanyag bobja, de a mi nájlonjaink is ugyanolyan jól csúsztak, ha nem sokkal jobban. Egyszer majdnem megjártam, a jeges havon képtelenség volt fékezni, így aztán óriási sebességgel száguldottam a löszfal irányába, a harminc méteres mélység felé. Aztán az utolsó pillanatban telibe találtam egy bokrot, ami végül megállított. Hatalmas mázlim volt. És hatalmas pechem is, mert az apám éppen akkor caplatott hazafelé a domboldalon és végignézte az egészet, ahogyan teljes sebességgel száguldok kis híján a halál torkába. Akkora pofont kaptam tőle, mint még soha. Nem mertem sírni, mert tudtam, én is ugyanezt tettem volna a helyében, főleg azok után, hogy a Tomi akkorra már nem volt meg nekünk.
Apám hirtelen haragú, szikár ember volt, sötét szemű, fekete hajú, kreolos bőrű. Sokan lecigányozták, pedig nem volt az. A két nagyobb fia ugyanúgy nézett ki, mint ő, csak én voltam a kakukktojás a kék szememmel, szőke hajammal. Attól még Bodrog-gyerek vagy te is, mert lyukas az arcod, mondogatta nagyapám, akinek szintén gödröcskék jelentek meg a szája körül, ha nevetett. Inkább őrá hasonlítottam, semmint az apámra. Gödröcskéi a Tominak is voltak, amennyire emlékszem, ő is hajazott a nagyapára, csak ő ugye sötét hajú volt, nem ilyen kese, mint én.
Korábban nem volt más nekem senki, csak a Tomi. Imádattal csüngtem rajta, hűséges alattvaló módjára követtem akárhová. Apám szerint a Sámli a Tomi helyett lett nekem. Talán ezért sem szólt bele végül, hogy ahelyett, hogy a közeli sulit választva otthon maradtam volna, inkább Sámli után mentem, abba a nem sokkal később már zsigerből gyűlölt kollégiumba.